Borges: Halál és az iránytű

Nem igazán vagyok intellektüel, de érdekelnek a dolgok, utánuk nézek, mégha nem is mindig értem mit találok, egy-egy furcsa kifejezés, mint egy karcsúlábú nő suhan el mellettem, én meg semmit sem értek. De utánanézek. Azért kell ezzel kezdenem, hogy megértsétek, azt fogom előadni, mi jön le nekem ebből a novellából, és ezen keresztül próbálom megközelíteni, vagy az élményt egy-egy gondolat formájában átadni nektek. Mikor első alkalommal találkozom egy írással, az mindig olyan mintha egy ismeretlen emberrel találkoznék, magában hordja egy barátság vagy akár egy szerelem lehetőségét. Első ránézésre érzem, ez megengedi, hogy beléhatoljak, avagy pont nem, húzódozik, kéreti magát, udvarolni kell és ettől sokkal izgalmasabbá válik a dolog. De a novella kapcsán olyan történeteket fogok előadni nektek, melyek látszólag nem kellene hogy egy referátum részét képezzék, de mégis úgy érzem, ezek mind segítenek az írás megközelítésében – vagy az attól való távolodásban.
Nos a Halál és az iránytű nem az a típus, amelyik könnyedén megadja magát.
Amint olvasni kezdem, rögtön rámtör a sokismeretlenes szöveg, idegen nevek halmaza, helyek, melyek nem is léteznek talán és egy első olvasatra kibogozhatatlannak tűnő történet.
Gyorsan elolvasom Bényei Tamás tanulmányát a műről, ami jóval hosszabb magánál a novellánál is, és annyira értelmezhetetlen számomra, hogy utána felüdülés mégis csak közvetlenül a novellával foglalkozni.

Először is ez egy krimi. Legalábbis annak tűnik első látásra.
Mi az érdekes egy krimiben?
A bűnügy. Valaki valakit nem szeret, vagy meg akarja szerezni valamijét, ezért sutty, megöli. Teljesen rendben van, így megy ez a valóságban. Aztán jön a rendőrség, megtalálja, hogy ki miért kit akart megölni és remélhetőleg jól el is fogja a gyilkost. A gyilkosok általában primitív, egyszerű emberek. Kivéve az irodalomban, ott kissé komplikálják dolgot, hogy érdekes legyen. Mert mitől érdekes egy történet? Hogy van benne egy rejtvény, egy érdekfeszítő megoldás keresése, amit jó esetben az olvasóval karöltve keres a regény nyomozója. Érti ezt, kedves Watsonom?
Na itt erről szó sincs.
Azután itt van az elbeszélés: Vajon az elbeszélés története létezik önmagában és az író csak leírja azt, a maga módján, avagy ez egy nemlétező történet, amit az író talált ki? És azzal, hogy kitalálta és leírta, a történet valóssá válik talán?
Talán.
Vannak könyvek, amik maguk írják magukat és vannak olyanok, amit szeretnénk, ha rendesen írnának meg, mivel rólunk szól, ezért aztán imádkozunk is nyakra főre minden évben, hogy a sors könyvében rendesen folytatódjon életünk. Ez vissza-visszatérő motívum, és ha szabad egy történet erről a könyvről
A könyvek könyve
Vannak korszakok, amikor egy halom sziámi iker születik. Meg valahogy ilyesmi történhetett Kafka idején is, mikor megszületett egy másik szerző is, jóval kevésbé ismert, vagy ha mégis, akkor úgy nevezték: a lengyel Kafka.
Bruno Schulzcal, lengyel Kafkával Párizsban, egy esős vasárnap délután ismerkedtem meg, a Luxembourg Park közelében, ahol egy művészfilmeket játszó mozi jótékony vibráló sötétjébe húzódtunk be, mintha vakrandi részesei lennénk, csak ketten voltunk és azt hiszem átaludtuk a találkozót, gondolom ő is. A film címe Clepszidra volt, megint egy szó, amit
természetesen nem értettem, de Párizsról lévén szó, ilyesmi gyakran előfordult velem. A film elején hasszid zsidók rohangáltak a vásznon, miközben a film főhőse egy szanatórium útvesztőjébe érkezik, haldokló apját meglátogatni. A szanatórium főorvosának van egy kezelési módszere, amivel képes megállítani vagy lassítani az időt, és főhősünk valahogy elkeveredik a szanatórium útvesztőjében.
Másra gyakorlatilag nem emlékszem, mert mint akit főbekólintottak, úgy merültem álomba és csupán a film végén nyitottam ki a szemem, frissen, vidáman és azzal a meggyőződéssel, hogy csodálatos élményben volt részem.
Azóta nyitottunk a NETen egy beszélgetőklubot, ahol filmekről írosgálunk és pontozzuk, saját ítéletünk szerint, és ott bevezettem egy külön oszlopban az alvásfaktort is, mely szerint jelezzük azt is, hogy a vetítés alatt hozzávetőlegesen mennyit aludtunk. Érdekes módon, gyakran előfordult, hogy a legjobb pontot kapott filmeket gyakorlatilag végigaludtuk. Olyan ez, mint a szerelem, és ez történt a Luxembourg Park menti moziban is, ahol azt a filmet láttam… aludtam végig. A filmet egy Schulz nevű író regénye alapján egy cseh rendező Izraelből hazalátogató rendező készítette, Csehszlovákiában, mert akkor még léteztek a Varsói Szerződés Államai. Tehát Schulz, ez a furanevü lengyel kapta a lengyel Kafka becenevet, és valóban egészen hasonló dolgokat írt, mint Franz és a kort és a helyet figyelembevéve ez érthető is. A hely: azt hol Lembergnek, hol Lvovnak, nevezték, és mivel az írásból nem volt könnyű megélni már akkor sem, hát a helyi kuplerájban tartott rajzszeánszokat, amit viszonylag jó áron tudott terjeszteni.
Persze az igazi szerelem, mégiscsak az írás volt számára, és meg is jelentek művei itt meg ott, Nagyra tartották, külön imádói köre alakult. Ismerőseinek, minden barátjának, a kiadónak is a Nagy Műről beszélt folyvást, a Könyvek Könyvéről, amit nemsokára befejez, már csaknem készen van, amiben nem csupán a múlt de a jövő is pontosan bele van írva, csakhát kitört a háború és bár hosszú időn át úgy tűnt megússza a dolgot, a végefelé mégiscsak tarkónlőtte egy SS tiszt.
Lemberget felszabadították a szovjet csapatok és elnevezték Lvovnak, Az ország pedig Polska név helyet az Ukrajna nevet vette fel. Elmúlt néhány év, úgy tűnt lassan kiheverik az emberek a pusztításokat, a kultúra is mintha lábra kapott volna, Schulz barátai, tisztelői – posztumusz könnyű -, elkezdték keresni a Könyvet, a Nagy Könyv kéziratát, a Könyvek Könyvét, amiről Schulz annyit beszélt. De a könyv sehol sem volt. Schulz a háború elején szétküldte kéziratait barátainak, gondolván, ha rossz vége lesz a dolognak, valamelyiknél csak túlélik a háborút ezek a kéziratok, így is történt, de a Könyvek Könyve nem volt közöttük. Már csaknem reményt vesztettek a kutatók és az a pletyka terjedt, hogy talán nem is létezett a Könyvek Könyve, hogy nemhogy nem fejezte be, de el se kezdte írni Schulz, amikor egy beépített ügynökön keresztül azt a hírt kapták, hogy a keresett kézírat igenis létezik. csakhogy rátette a kezét a KGB, a szovjet titkosszolgálat. A legnagyobb titokban a KGB könyvtárában őrzik hét lakat alatt, mivel a könyvben nem csupán a múlt, de a jővő is le van írva márpedig ha valami, hát az igen veszélyes dolog.
Megindult a találgatás, mi is lehet abban a könyben? Megírta-e Schulz Sztálin halálát? Vagy az ortodox egyház belépését a kommunista pártba? Netán a Szovjet Unió bukását? Azt beszélték, minden le van írva benne. Még az is, hogy ki, mikor, mit fog elkövetni. És akkor tervek születtek arra, hogy ebből a legtitkosabb, legtiktottabb könyvtárból minden áron megszerezzék a Könyvek Könyvét. Ám valahányszor úgy tűnt sikerül lefizetni egy portást, megzsarolni egy könyvtárost, ezek mindig eltűntek, mikor eljött volna a könyv átadásának ideje. Azután a KGB is eltűnt, mintha a föld nyelte volna el…

Ezek olyan zsidó történetek, amikről Borges is mesél, úgy éreztem meg kell osztanom veletek, hiszen lehet, hogy ugyanarról a könyvről van szó, csak mint umberto Econál, más és más formában, de mégis.
DE térjünk csak vissza a kalandozásból, Borgeshez. A novella, a Halál és az iránytű teli van számomra ismeretlen nevekkel, helyszínekkel és történésekkel, amivel nem könnyű megbírkóznom. Mindnek utánanézek, sokszor zsákutcába lépek. Először is a nevek.
Már maga az író is gyanús. A spanyolok nem tudom hogyan beszélnek, mikor csaknem minden mássalhangzójukat H-nak ejtik. Borges az nem Borges, hanem Borhes. A keresztneve pedig nem Jorge hanem Jorhe. Hogyan lehet egy szavát is elhinni valakinek, akinek már a nevét sem úgy ejtik, ahogy leírják.
Amit fontos megjegyezni, argentín író, aki élete folyamán folyton Svájcba utazott, meg vissza Argentinába. Csaknem végigélte a 20. századot. Spanyol nyelven írt, ezt majd a fordítás miatt még felrovom neki. Vagy a fordítónak. És ami fontos, hogy 56 éves korára teljesen megvakult. Miért utazgat egy vak ember? Mit láthat belül, milyen történetek játszódhatnak le a fejében? Képzeljük csak el milyen lehet történeteket látni vakon, elejétől a végéig.
★ Itt azért csalok, mivel a Halál… 1942-ben íródott, Borges első szemműtétje 1922-re datálódik, de 1955-re vakul meg teljesen. Tehát a novella írásakor még látott, bár nem tudom mennyire, és talán ez nem is lenne fontos.

A kórház folyosóján egy vörös szekrénynagyságú kávéautomata mellett ültem egy vörös skyműanyaggal burkolt széksor egyik darabján. Ott ültem és vártam soromra, vagy sorsomra. Egy betegszállító egy nagydarab embert támogatott fel a lépcsőn, és megkért, tartsam szemmel, amíg a papírjait intézi. Kérdeztem kér-e kávét, mert kiváló automata ez itt, ettől a löttytől semmi baja sem lesz, annyira híg. Elővett néhány pénzdarabot és felém nyújtotta, vegyek neki. Az ember, akit szemmel kellett tartanom vak volt. De nem a szeme, hanem a szíve miatt volt itt, infarktus miatt várt a sorsára. Mindig érdekelt a vakság, mivel fotós és filmesként a képek világában éltem, és időnként azt “játszottam”, hogy behúnytam a szemem az utcán, vagy lépcsőházban, úgy mentem, és számoltam hány lépést vagyok képes szédülés, vagy biztonságérzet vesztés nélkül megtenni. Nem szokott hosszan sikerülni. Akkor egy szempillantásnyira kinyitom a szemem és visszazárva folytatom az utam. A pillanat, mint egy filmkocka beég az agyamba, ez a kép volt az, amiben szereplőként tiblábolok és mindig úgy fejeztem be a próbát, hogy bizony vaknak csapnivaló lennék. Úgyhogy megvolt a közös témánk az emberrel, elmesélte, hogyan lett vak, fokozatosan, hogy szokni tudja, és hát valójában ő nem is teljesen vak, mert még valami derengést lát, ha fénybenéz, én meg próbáltam vigyasztalni, hogy neki bizton nincs szüksége kormozott üvegre, amikor a napfogyatkozást figyeli és ezen elröhigcséltünk egy ideig. Azzal zárta le a történetet, hogy vakként még szívinfarktust is rosszabb kapni, mint látóként. Mert hogy ez mekkora stresszel jár és a stressz nem tesz jót, attól kap az ember infarktust. Ebben egyetértettem vele, de miért rosszabb neki, mint nekem? Hiszen ha úgy veszem, nekem én vagyok a legrosszabb helyzetben, a világ csak utánam következik, és egy vak, aki mégiscsak sötétben él, mitől kerülne stresszhelyzetbe?
Ekkor elmesélte, hogy az intézetben – a vakok intézetében -, ő a biztonsági felügyelő. Mivel ő egy icipicit lát és főleg mert nem mindig volt vak, tehát emlékszik a világra, mégis mi hogyan néz ki meg az emberekre, anélkül, hogy megtapogatná őket. És egyszer megjelent köztük a maffia.
– Persze, mondtam, hát a vakmaffia, nincs rémisztőbb annál! Hú de stresszelek, már a hallatán is.
– Nem, mondja, a maffia látott. Csak az egyik gonosztevő ide bújt el közibük, mert itt úgy sem látja senki, hogy személyleírást adjon róla. És így bújkált köztük egy darabig, míg össze nem veszett az egyik ott élő vak gyerekkel. A gyerek – 17 éves lehetett -, vidéki volt és időnként csomagot kapott otthonról, amiben volt szalonna, meg kolbász. És persze a gonosztevőnek csorgott a nyála, de nem kapott a kolbászból, sem a szalonnából. Sebaj, gondolta amúgy sem látja senki, odalopódzott a csomaghoz, és kinyitotta, jóízűen kezdett falatozni. Nem gondolt arra, hogy a zörgésből, a csámcsogásból, a szagokból minden vak rájött hogy valaki a csomagot dézsmálja. Húnyjátok csak be a szemeteket és próbáljátok elképzelni, mit csinál éppen mellettetek űlő ember! Persze, hogy rájöttök, ő is ott ül, csukott szemmel és elképzeli, hogy ti is ott ültök csukott szemmel, és arra gondoltok, hogy ő is és így tovább. Persze, hogy kitört a sivalkodás meg a verekedés. Nekem kellett odamenni, rendet teremteni, de akkorra a gonosztevő már leütötte a gyereket.
Persze amikor kijöttek a rendőrök, a maffiózónak már nyoma veszett, a vakok meg egymás szavába vágva próbálták a rendőröknek elmesélni mi is történt. Nem volt könnyű, mivel a rendőrök ritkán közlekednek behúnyt szemmel, szóval nem tartoznak a normális világhoz. A normális vak világhoz. De a bűnöző is látott, szóval ez máris egy nyom volt számukra, elég volt egy olyan embert keresniük, aki lát, és hamarosan el is kapták és bíróság elé állították. És hát nekem kellene megjelennem ott, mert behívtak mint szemtanút. Annyira izgatott lettem, hogy életem nagy pillanata jött el, íme,
arról kell beszélnem a bíróság előtt, hogy a bűntény, ami történt, hogyan is történt, én bizonyítanám be, mit láttam, pont ma, csakhogy annyira izgultam, hogy a stressztől infarktust kaptam.
Ezt mesélte a vak szemtanú, a kávéautomata mellett. Lehet, hogy HG Wellsnek hívták, nem tudom, nem mutatkozott be. A történet valóban megesett, de nem tudom, a bűntény hogyan esett meg, hiszen a vak ember is csak a maga világát mesélte el nekem.

Az elbeszélés címe alatt ez áll:
Mandie Molina Vediának
Ki a fene ez a hölgy, akinek ajánlja? Szerelme? Ellensége? Egy kitalált személy? Miért ajánlunk egy gyilkosságot egy hölgynek. Ebből még családi botrány is adódhat. És folytatódnak a kérdések a többi névvel is.

De térjünk vissza a Halálhoz.
“A sok probléma közül, amelyen Lönnrot a merész éleselméjűségét gyakorolta, egy sem volt oly rendkívüli – mondhatnók, a szó szoros értelmében rendkívüli -, mint az az időszakos gyilkosságsorozat, amely a Triste-le-Roy villában érte el tetőpontját, a véghetetlen eukaliptuszillat közepette.”
Rögtön az első mondat – bármilyen nyakatekert is -, megfelel a krimiírói szabályoknak: feltűntetni a gyilkost és a főszereplőt, adott esetben a nyomozót. Ismét gondok a nevekkel: Lönnrot a nyomozó neve, akiről ráadásul csak később derül ki, hogy nyomozó. Ráadásul LÖNNROT, micsoda név ez? Honnan szedte ezt a nevet az író? A spanyol nyelvben nincs ö betű. Akkor talán egy valós személyről van szó.
A nevek mindig jelentenek valamit. A neveknek története van. A történetben a Lönnrot egy fricska lenne? Meg kell néznem Borges életrajzát. Hát igen, argentin, de folyton Svájcba ment. Svájc, ami egy olyan ország hogy négy hivatalos nyelve van de egyet sem beszélnek úgy, ahogy kell. Az egyik a német, abban van ö. Lehet, hogy a történet Svájcban játszódik? Nem igazán tudjuk hol vagyunk, pedig fontos útmutatásokat kapunk a helyszínekről, a helyek nevéről is, mégsem tudjuk, hol vagyunk.
De nem ez a megoldás.
Merthogy igen, a valóságban is létezett egy Lönnrot, száz évvel Borges előtt. Mellesleg 100 évvel Linné után. Ezt azért kell
kihangsúlyoznom, mivel ez a Lönnrot növénytannal és növényrendszerezéssel is foglalkozott. Egy finn pasas, aki mellesleg a Kalevalát kikutatta és leírta. Na nem fogom most a Kalevalát előadni nektek. Bár ez egy lépés a mítoszok felé. Még akkor is, ha az egyezés véletlen. Vagy nem.
A gyilkos neve szintén német: Scharlach, ami spanyolra Escarlatanak fordítható, magyarul pedig a skarlát nevü gyermekbetegség megfelelője ami piros pettyekkel a bőrön és a testben magas lázzal jár. Az elbeszélésben furcsa módon angol előtaggal a Red Scharlachnak, vagy Dandy Scharlachnak nevezi. És nézzük csak, ahogy az író játszadozik a nevekkel, a két ellentétes szereplő: Az egyik Lönnrot a másik Red Scharlach, mindkettejük nevében szerepel a vörös szín,
ami akár vért is jelezhet. A Borges-féle történetben van egy szál, ami Isten nevéhez vezet. Ez azért fontos, mivel a négy gyilkosság mindegyikéhez fűződik az Isteni név egyik betűje. És hát ennek is utána kellett néznem, hogy miért fontos ez? Mit jelent ez a szál a történetben, ráadásul csak a jól ismert Y… jelzésről van szó, nem a valódi, tiltott névről. De lássuk csak hogy írnak a kortársak erről.
Arthur C. Clarke: Isten kilencmilliárd neve
1953-ban jelent meg egy igen furcsa novella Arthur C. Clarke tollából
melynek címe: Isten kilencmilliárd neve.
A történet arról szól, hogy tibeti szerzetesek egy nyugati computert vesznek , hogy saját ÁBC-jük szerint Isten nevének minden lehetőségét leírhassák, 9 betüvel. Évszázadok óta kézzel írják a lehetséges variációkat de mivel több millió változat lehetséges, a haladással megjelenő számítógép lehetőségeit kívánják igéynbevenni. Végül, mikor a gép eléri és leírja az utolsó szóbajöhető nevet is, a világban alapvető változás történik, ami Isaac Asimov szerint: „A fentieken kívül a novella végén megtalálhatjuk a világirodalom lehető legszebb utolsó sorát.” Persze ezt nem árulom el nektek, olvassátok csak el a novellát, inkább azon morfondiroznék, miért ennyire fontos, avagy miért annyira tiltott Isten valódi nevének kimondása?
A Tóra szerint mikor Isten – saját képére -, megteremtette Ádámot, kezébe adta a világ feletti uralmat. Ádám képes volt nevet adni az élőlényeknek és ezzel uralkodójukká vált. Igy uralhatta az élettelen és az élő anyagot, a növényeket, állatokat, mindent.
– Ki vagy Te? – szegezte a kérdést Istennek Éva.
– Vagyok aki vagyok – mosolygott titokzatosan az Isten. Őt tilos volt és a mai napig tilos megnevezni. Hiszen ezzel az aktussal uralmunk alá kerülne. És még kitudja mi minden történne velünk. Itt, a Borges – féle novellában Isten nevének betűi csupán a misztikus történetvezetést szolgálják, de az egész történet végülis erről szól, ne várjunk megoldást a jelek alapján. Hiába a nevek, hiába ez a furcsa, labirintus szerü tér, hiába az olyan elnevezések, mint Hotel du Nord, ami akár egy Maigret
történetből is integethetne felénk, vagy a Triste-du-Roy ami ismét magyarra forditva a Szomorú Király nevü villa neve, ami belül tágasabb mint kívül és labirintus húzódik a mélyén, ami talán a főhős kibogozhatatlan élete, am többek között így szól:
…”a hálóban egyetlen szál virág volt porcelánvázában; a réges-régi
szirmok az első érintésre lehulltak. A második emeleten, a legfelsőn, a ház mérhetetlennek, egyre tágasabbnak rémlett. Nem olyan nagy ez a ház, gondolta. A homály, a szimmetria, a temérdek tükör, a sok év, a tájékozatlanságom, a magány növeli meg.”
Végül mindez egy olyan történetet, mesét szolgál, aminek számomra annyi értelme van, hogy tovább kell gondoljam, epizódonként, helyszínenként, és minden részletében, hiszen a szerző is minden részletét kigondolta.