Vegyesházasság

Sam zseniális volt, bármit tett vele az ember, mindennek örült. Boldog mosollyal jutalmazott már azért ha megjelentem, hogy tisztába tegyem, sőt észrevétlenül átalakult az egyetlen személlyé, akinek mindent elmondhattam és akinek mindent el is mondtam. Ilyenkor okosan végighallgatott, csak néha aludt el közben, ami egy hat hónapos embertől szép teljesítmény. Maga az, hogy létezett, boldoggá tett. Minden csodálatos volt rajta. Ahogy lélegzett, ahogy evett és időnként leköpött és hatalmasat vigyorgott ezen, szóval értette minden csínját az élet élvezetének.
Éppen a cselédszobában gyakoroltuk a fekvőtámaszokat, amiben természetesen megvert, mikor egyre hangosabb szóváltásra lettünk figyelmesek.
A feleségem és az apja osztották egymást.
– Az ágyat, azt nem! – sipította feleségem.
– Mit akarsz az ággyal? – kérdezte az apja.
– Az anyám ágya!
– Volt. Na és?
– Az anyám ágya!
– Egy ágy az egy ágy!
Igen meglepett, hiszen két, egyetemi diplomával rendelkező ember próbálta egyre hevesebben meghatározni egy ágy mibenlétét. Számomra egy ágy egy lóhoz hasonló négylábú dolog ami nyihog, amikor az ember ráveti magát.
– Az anyám ágyába ne feküdjön idegen.
– Felőlem vidd magaddal azt az ágyat!
– Hova vigyem? Nekem van ágyam, mit kezdjek ezzel?
– Akkor?
– És ez a vödör is az enyém!
– Hiszen ez a felmosó vödör.
– A vödör az enyém! – sikította a nejem. – A vödör és a rongy is benne! Minden!
– Látod – mondtam Samnek –, még egy felmosórongy is mekkora szimbolikus értékkel bír! Nagyanyád meghalt és otthonába veszekedés költözött.
Sam mosolygott és megpróbált lefejelni, de ezt már ismertem és elhajoltam előle.
 
Másnap reggel, mintha mi sem történt volna, mosolygósan beszélgettünk a reggelizőasztal körül.
Az öv alatti ütést a második kávéval egy időben vitte be a feleségem.
– Apám nagyon odavan.
– Hát persze. Hiszen elvesztette a feleségét.
– Á! Nem azért.
– Kérlek, ne kezdd megint a felmosórongy ügyet. Ég a pofám, ha rágondolok..
– Milyen felmosórongy? Megint hülyéskedsz? Szóval, hogy még mindig nem kereszteltettük meg a gyereket.
– Megkeresztelni? Minek? Nem vagyunk vallásosak! Te sem, én sem!
– Apám akarja.
– De hát körül se metéltettük…
– Azt mondja, ragaszkodik hozzá.
– Hát ragaszkodjon.
– De hát te nem vagy vallásos. Neked mindegy.
– Te sem vagy, az. Akkor miért nem mindegy?
– Apám ragaszkodik hozzá.
Feladták a leckét. Olyan dologban kellett döntenem, amihez nem volt közöm. Nem vagyok vallásos zsidó a feleségem pedig nem vallásos keresztény. Ha nem vagyunk vallásosak, akkor mi értelme van a keresztelőnek? Jó, egy kis szentelt víztől nem lesz semmi baja, míg egy lemetszett fitymácskát csak igazi műtéttel lehetne visszavarázsolni… Tessék, felbukkantak a zsidó-gój ellentétek. A keresztényeknél az apa után dől el az utódok sorsa. A zsidóknál úgy ismerik el zsidónak a gyereket, ha az anyja zsidó. Mert az többé-kevésbé biztos. Manapság egyre kevésbé, de mindegy.
Sam szempontjából mivel az anyja nem zsidó, Sam sem az. Az apja pedig nem keresztény. Egy marhaság az egész. Egy református keresztelőnek pláne nincs sok értelme de végül is, ha ezen múlik a családi béke, nem oszt, nem szoroz.
Gondoltam akkor.
 
A keresztelőn a feleségem apja egy idegen nővel jelent meg kézen fogva. Nagyon megható volt.
A hátsó sorokból leselkedtem, mint valami odapofátlankodó szegény rokon. Vagy maga a sátán.
A gyerek felsírt a hideg víztől.
Igen elégedett volt a családom.
Illetve a feleségemé.
Illetve ami maradt belőle.
Meg az új nő. Elég furcsa volt. De hát végül is nem én akartam vele élni. Így aztán mindenki választ kapott az ágy-vita mivoltára. A felmosórongy jövője azonban örök rejtély marad számomra.
Mindenesetre Samből meg gójt csináltunk.
 
Anyám mikor megtekintette unokáját, dicséret helyett megkérdezte, jól eszik és rendesen kakál-e. Ezzel le is zárta a maga részéről a gyerekcsodálatot ami meglepett kicsit. Valahogy úgy képzeltem, hogy a nagyszülők majd bárgyú imádattal csüggenek a kisdeden, óraszám játszanak vele, mesélnek neki, és kiválóan rájuk lehet bízni a kis süvölvényt, így megúszhatjuk a drága bébiszittert. Ők viszont másként gondolták. Mindenki élje a maga életét. Jöhettünk-mehettünk, de oldjuk meg a magunk problémáját a magunk módján. Ezt el kellett fogadnom.
– Mi az, hogy megkereszteltétek?!?! – kiabálta anyám teljesen kikelve magából.
– Most mi van, ráfröccsentettek egy kis vizet…
– Szentelt vizet!
– Akkor is csak víz, te meg úgy neveltél minket, hogy azt se tudtuk, hogy mit jelent a zsidó szó.
Persze azt tudtuk, hogy valami szörnyű, titkos, nagyon csúnya szó és nagyon jó volt ezzel is szidalmazni a többieket két kurvanyázás között.
Ettől függetlenül anyám nem tudta lenyelni a keresztelőt. Mi letoltuk a torkán, de akkor meg nem bírta megemészteni. Három napig szólni se lehetett hozzá. Nagyon meglepett. Gyakran eszembe jutott, milyen jó dolog ezerötszáz kilométerrel távolabb élni.
De hiába a távolság, a dolgok visszaütnek. Ha nem azonnal, akkor évekkel később.
– Én félzsidó vagyok? – kérdezte Sam.
– Nincs olyan, hogy félzsidó.
– Hanem mi?
– Az ember vagy zsidó, vagy nem az. Ennyi. Ha az anyád zsidó, akkor te is teljesen zsidó vagy még akkor is, ha az apád hottentotta. Fordítva pedig nem vagy az.
– És akkor én most mi vagyok?
– Neked van egy zsidó apád.
– ?
– ! … Jézus például teljesen zsidó volt, az anyja miatt. Az apjáról folyik a vita, de az anya személye biztos. Nagyjából. Ő zsidó volt. Benne van a Bibliában. Tehát zsidó.
– Na ne! Te viccelsz!
– Miért?
– Mert olyan nincs, hogy Jézus zsidó volt!
– Nekem elhiheted, mint a pinty, olyan zsidó volt.
– Na erről még megkérdem anyát – mondta Sam.
 
Örültem, hogy ennyire bízik bennem a kölyök.
 
*részlet Kiki Roller: ki-ki válik regényéből